Sógornőmmel sosem voltunk igazán jóban

Szép estét!

A probléma, amivel Önhöz fordulok a következő… 28 éves vagyok, 5 és fél éve élek párkapcsolatban a párommal, aki 2 éve immáron a férjem. Tavaly márciusban megszületett az első gyermekünk is. Hitelből vett családi ház, autók pipa. Anyagi gondjaink természetesen mint mindenki másnak, nekünk is vannak. Mindketten erős, határozott személyiségek vagyunk, nehéz természettel társítva…

A problémám, ami miatt írok, a sógornőm!! Egészen és konkrétan ő a probléma forrása… vagyis szerintem, a viselkedése, bizonyos helyzetekben a dolgokhoz való hozzáállása… a férjem szerint pedig én.

A sógornőmmel sosem voltunk igazán jóban, amióta ismerjük egymást. Teljesen más világ ő és én, ami alapvetően nem is lenne probléma. Kezdetben is voltak már kisebb összezördüléseink, mint pl. összesen 2 évig laktunk az anyósoméknál. Ez idő alatt a sógornőm is lakott még ott egy ideig. Ha a férjemmel veszekedtünk, valahogy ő mindig talált magának alkalmat arra,hogy beleszóljon a veszekedésbe, értelemszerűen a férjem oldalán. Többször előfordult ilyenkor, hogy ő és én ugyanarról a témáról 2 külön verziót tudtunk, ráadásul a férjemtől. Amikor aztán eldöntöttük a férjemmel, hogy elköltözünk az anyósoméktól, rögtön ezután a sógornőm is bejelentette, hogy most már akkor ő is összeköltözik a barátjával.

Aztán az esküvőnk.

Koszorúslányomnak kértem fel, lévén, egyetlen testvére a férjemnek. A többi koszorúslányommal együtt elkezdték a leánybúcsúmat szervezni, aminek nagy veszekedés lett a vége. A sógornőm szidta a barátnőimet a férjemnek (!!), a barátnőim pedig panaszkodtak nekem, hogy nem egyszerű az együttműködés vele. Eléggé megviselt a dolog, próbáltam volna megbeszélni a férjemmel, amikor is kiderült, hogy ő ezt már tudja… az állásfoglalása pedig az volt, egészen konkrétan: “Mert a te barátnőid milyenek!? Össze sem lehet őket N-nel (sógornőm) hasonlítani.” Ezek után összeveszett a húgommal a leánybúcsún, az esküvőnkön pedig már az ő esküvőjükről beszélgettek.

Aztán tavaly előtt bejelentettük a jó hírt, hogy babánk lesz, mire a sógornőm azt válaszolta, hogy “idén már ők is belevágnak a babaprojektbe”… nem hogy egy “gratulálok” nem sok, de még egy “de jó” sem hagyta el a száját. Később aztán ő lett a lánykánk keresztanyja. Aztán úgy hozta a sors, hogy elköltözött az élettársától, vissza a szüleihez… aztán pár hónap alatt megismerkedett a jelenlegi párjával és kb 6 hónapnyi együttlét után, kislányunk születése után 4 hónappal, bejelentette,hogy terhes (holott egy privát beszélgetésünk alkalmával elmondta, előtte kb 2 héttel, hogy még mindig siratja az előző párját). Egy ideig még eljött hozzánk, majdnem rendszeresen, hogy a kislányunkat látogassa. Ilyenkor mindig magáról meg a terhességéről, illetve a párkapcsolati nehézségeiről beszélt. Semmi másról nem tudtunk, nem lehetett. A keresztlánya kb annyi ideig érdekelte, amíg csinált róla pár képet. Később kiderült, hogy az anyósomnak “beárult minket”, hogy mi nem kérdezzük meg tőle rendszeresen, hogy hogy van (amit természetesen az anyósom szóvá is tett a férjemnek).

A 20 hetes UH-ja után, körbetelefonálta az egész családját, minket kivéve, hogy elújságolja a gyermeke nemét. Még ezen a héten az anyósommal együtt eljött hozzánk és konkrétan számon kértek minket, hogy minket nem is érdekel a baba neme!?

Őszintén bevallom, már akkor is nagyon pipa voltam,

hogy finoman fogalmazzak, mert sejtettem, hogy miért jött… miután nekiállt szidni az UH-s orvost és kb mindenkit, mert neki várnia kellett az UH-n, pedig időpontra ment… akkor teljesen elszállt minden józan eszem. Nem beszéltem vele finom hangnemben, ő pedig megsértődött és elviharzott. Azóta mi nem igazán beszélünk. Csak ha muszáj… akkor sem túl sokat. A keresztlányát nem látogatja. A férjemet kérdezgettem, hogy mi van vele, mit tud róla, mindig azt mondta, hogy nem beszélt vele. Ha mentem valahova autóval, mindig láttam a sógornőm kocsiját az anyósoméknál (egy településen lakunk), heti több alkalommal is, de hozzánk sosem jött be… ezt is szóvá tettem a férjemnek, mire egy vita alkalmával véletlenül elszólta magát, hogy azért nem jön hozzánk, mert engem nem bír.

Azóta (tudom, hogy a kelleténél többször) de felhoztam ezt a témát a férjemnek. Minden alkalommal, amikor abban a reményben, hogy együtt kiokoskodunk valamit a dologra, mindig oda lyukadunk ki, hogy én fúrom a sógornőmet, túllihegek mindent és én vagyok a hibás.

Szerintem nem úgy viselkedik, mint egy keresztanya… férjem szerint túllihegem a keresztanyaságot, náluk ez a családban nem divat ennyire. Amúgy is ilyen “szuperkeresztanya”, mint én, nincs még egy… Szerintem attól függetlenül, hogy mi nem vagyunk jóban, a keresztlányát, testvérét látogathatná, főleg, ha amúgy is jön a faluba… férjem válasza, hogy én odamennék-e, ahol valakit utálok. Meg, hogy mi hányszor mentünk hozzájuk.

Szóval bármit mondok, az rossz.

Én látom rosszul, és át kellene gondolnom a dolgokat, hogy neki (a férjemnek) van igaza. A sógornőmmel igazából nincs semmi baj. Ha szóvá teszem, hogy miért védi ennyire, csak az a válasz,hogy ő nem védi. Ha azt mondom, hogy beszélnék vele, hogy tisztázzunk dolgokat, azt mondja a férjem, hogy miért akarok családi vitát, fogadjam el, hogy a testvére ilyen.

És amiért ezt a hosszú maszlagot megírtam, az az, hogy konkrétan úgy érzem, hogy ez az egész megöli a kapcsolatunkat.

Természetesen nem azt mondom, hogy mindenről a sógornőm tehet, tudom, hogy hibás vagyok sok mindenben én (is). De szerintem nem csak én. A férjem szerint csak én. Sajnos ez a történet nem ennyi… rengeteg mellékszál és egyéb van még, de már ez is bőven kimerítette egy ésszerű levél nyújtotta lehetőségeket.

Elnézést a levél hosszúsága és kuszasága miatt. Válaszát előre is megköszönöm.

két nő egymástól elfordulva ül
photo by Pexels

A családtagok elviselése és a tőlük való függetlenség

Kedves Levélíró!

Köszönöm, hogy írt, és annak ellenére, hogy a férje nem akarja már hallgatni a testvérével kapcsolatos véleményét, veszi még a fáradtságot és megpróbálja valahogy ezt helyretenni önmagában. Ezt nagyon fontosnak tartom. Nem csak önmaguk, de a gyerekeik miatt is fontosnak gondolom, hogy kulturált családi viszonyokat ápoljanak, és a lehetőségekhez mérten megpróbálják jól érezni magukat egy saját maguk által teremtett elfogadó légkörben.

Először is leszögezném, hogy az érzéseihez és a véleményéhez joga van. Sajnos vannak az életünkben időnként nem szimpatikus rokonok, családtagok. Őket nem mi választjuk, de ettől még rokonok. A férjének viszont a testvéréről van szó, akit valószínűleg elfogad, szeret. Kérem, ezt vegye figyelembe. Ez nem egy szűkös erőforrás. Attól, hogy a testvérét szereti, még Önt is nagyon szeretheti, természetesen másképpen: mint feleség, nő, gyermekei anyja, társ… stb. Ezek másféle érzelmek és kötődések, a testvéréhez nem ilyen szálakkal kötődik.

Igen, el lehet várni a másiktól is a kulturált viselkedést, vagy hogy keresztanyaként szorosabb kapcsolatot ápoljon, de ez még nem garantálja azt, hogy a másik ezt meg is teszi. Nem vagyunk egyformák. Az az érzésem, hogy nagyon

sok energiája arra megy el, hogy a másiktól várjon valami olyat, amit ő nem tud, vagy nem akar megadni.

És nehezére esik elfogadni az elvárt viselkedés hiányát. Elkeseríti, hogy a másik nem olyan és lehet, tehetetlennek is érzi magát és dühösnek, hogy a másik viselkedésén nem tud változtatni.

Lehet, hogy szomorú az, hogy gyermekének nem lesz olyan keresztanyja, amilyenről álmodik, de próbáljon meg inkább koncentrálni olyan dolgokra, amiért valóban hálás lehet. Pl. hogy a férjével egyben van a kapcsolatuk a nehézségek ellenére is. Vagy hogy született gyermekük, akiről feltételezem, egészséges. Kérem, gondoljon néhány pozitív dologra, amiért hálát adhat. És gondoljon olyan dolgokra, hogy sokkal rosszabb is lehetne.

Fókuszáljon egy kicsit saját életükre és próbálja meg életminőségüket javítani sógornőjétől függetlenül. Ne hagyja, hogy gondolatait uralja egy olyan személy, aki ráadásul Önnek nem is szimpatikus!

Sok mentális erőt kívánok ehhez.

Még egy apró észrevétel. Lehet, hogy többször érzi azt, hogy férje nem az Ön, hanem testvére oldalára áll, holott már Önök tartoznak egy szűk családdá. Lehet, hiányzik az, hogy férje Önnek adjon igazat. Ha ez így van, kérem, fejezze ki férjének, hogy “azt szeretném, hogy az én oldalamra állj, mert mi vagyunk házasok, szülők, nem a testvéreddel kötötted össze az életed, hanem velem. Kérlek, fejezd ki, hogy szeretsz, elfogadsz, fontos vagyok neked, mert erre vágyom.” Az a tapasztalatom, hogy a férfiaknak néha ennyire direkt módon ki kell mondanunk a kéréseinket. De ez nem baj, egyszerűen csak másképpen működnek.

Minden jót,

Emese

Lefoglalom az időpontot