Nem a gyerekeim jelentik a NYŰGÖT, hanem a VILÁG elvárásai, amit Anyaként magamra húzok

A gyerekeim nem mennek az agyamra. Sőt. Imádok velük lenni. Tünemény ZABSZEMKÁSÁK. Tudjátok, mi megy az agyamra? A GDP-t termelő MÓKUSKERÉK. Na AZ, aztán az ŐRÜLET. Hosszú Ő-vel. És mindent időre kell, mérve van még a WC-n töltött időd is. Ja, hogy ember vagyok és nem gép? Hát az meg kit érdekel? “Termeltél ma már? Ja, hogy te csak gyerekeket növesztesz? Azok a kis ordító csimbókok meg mire jók?”

Perifériára szorultam. Úgy, mint a boltból hazafelé tekerő kisnyugdíjas bácsi. Hasonló produktivitással bír, mint én, az ANYA TÁRSADALOM képviselője. Hogy a kéz, amely a bölcsőt ringatja a világot igazgatja? “Te tényleg ezt hiszed? Naív vagy, mint egy kislány.” Pedig optimumszámításból 5-ös voltam. Nem jön ki a matek. Ezek a gyerekek itt felnőnek és ha nem lassítják a mókuskereket, az a tempó miatt tönkremegy és a Kismókus beüti a fejét. Bibis lesz.

Hogy ez senkit nem érdekel? Van másik mókus, igaz? Kisebbségi mókus is van, meg bevándorló mókus is, kicsike és nagy is. Bibis fejű és bibitlen is. Vagy csak nem hallják már meg, a perifériáról nem hallatszik már a hangom. De vajon látják még, ahogy mozog a szám és dúdolom a tente babát? CSSSSS, csak halkan, mert Rozi elaludt.

alvó kislány a plüssállatával
Photo by Pixabay